Hol :  Budapest, Hősök tere
Leírás :  Békemenet Magyarországért
Január 21-én, szombaton délután 16 órakor

Mi, magyar demokraták, akik hiszünk egy erkölcsös polgári demokráciában, hiszünk a nemzet függetlenségében, hiszünk hazánk jelenében és jövőjében, akik saját akaratunkból választottunk magunknak kormányt, amelytől hazánk felvirágoztatását várjuk, a kommunizmus és posztkommunizmus lélekölő évtizedei után egyre növekvő aggodalommal látjuk, hogy a nemzetközi nyilvánosságban megjelenő félrevezető és elfogult híradások miképpen erősítenek föl egy olyan közhangulatot, amely méltatlan és igazságtalan színben tünteti fel országunkat, s amely egyre nagyobb károkat okoz hazánk gazdaságának és a magyar embereknek.
Magyarország népe egyszer már megismerte a világ ellenszenvének szörnyű következményeit, amikor ugyancsak elfogult híradások következtében védtelenül álltunk a trianoni ítélőszék bírái előtt. Nem akarjuk, hogy ez a szörnyű pillanat megismétlődjék. Azt akarjuk, hogy a világ, benne Európa és az Amerikai Egyesült Államok népei is megértsék, nem óhajtunk mást, csak békében, egyetértésben, a demokrácia keretei között, másokat tisztelve szabadon élni.
Mi tudjuk, milyen a diktatúra, mint ahogy azt is tudjuk, mert nem felejtettük el, hogy miképpen kell akár a túlerővel is szembeszállva az igazságért és a szabadságért harcolni, ahogy tettük azt 1956-ban, amikor Európa és Amerika népei együtt éreztek velünk. Ezért örömmel csatlakoztunk a művelt Európához, mert megtanultuk, hogy csakis a megértés, a kölcsönös tisztelet és a népek közötti harmónia ad teljes garanciát a nemzetek közötti békéhez.
Mi, magyar demokraták ezért békemenetet hirdetünk január 21-én, szombaton délután 16 órára a budapesti Hősök terére, ahonnan az Országházig megyünk. Kérünk minden magyart, aki szándékainkkal egyetért, akinek fontos hazánk függetlensége és fölemelkedése, aki szentnek tartja a polgári demokrácia eszményeit, csatlakozzon hozzánk és tartson velünk! Hozzon mindenki magával egy mécsest vagy egy gyertyát! Hozzatok nemzeti színű zászlót, öltsétek fel a legszebb ruhátokat, és gyertek!
Induljunk el! Várjuk a civil szervezetek, a közéleti személyiségek és minden hazafi csatlakozását.
A kezdeményezők nevében:
Bayer Zsolt közíró, Bencsik András főszerkesztő, Bencsik Gábor történész, Bíró Ica énekes, Pataki Attila zenész, Pozsonyi Ádám író, Schulek Ágostonné, Stefka István főszerkesztő, Szentmihályi Szabó Péter író, Szalay Károly író, Széles Gábor vállalkozó, Szőnyi Kinga műsorvezető és mások.
A Civil Összefogás Fóruma támogatja a nyilatkozatot és a békemenethez csatlakozik.

Magyarországi emléknapja: május 11.

Kassán született, édesapja, Schalkház Lipót korán meghalt, édesanyja igazgatósági tagként dolgozott tovább a részvénytársasággá alakított kassai Schalkház Szállónál. A szálló a művészek kedvelt találkozóhelye volt és ebből a keresetéből nevelte három gyermekét.

Sára Kassán végezte iskoláit, tanítónői diplomát szerzett és egy évig dolgozott is tanítónőként. Amikor az I. világháború után Kassa az újonnan létrejött Csehszlovákiához került, és a csehszlovák kormány hűségesküt követelt a tanároktól, Sára ezt megtagadta, ezért el kellett hagynia a pályát.

Határozott fellépésű fiatal lányként írják le, akinek ambíciója az volt, hogy újságíró, író lesz. Mikor elvesztette állását, könyvkötészetet tanult, húga kalapüzletében is dolgozott, felvidéki magyar lapokba írt, novellákat, tárcákat, életképeket közölt. Első írása 1919. február 2-án jelent meg Syphax álnév alatt a kassai Esti Újságban. Többnyire a kisebbségbe került magyarokról, a szegény munkásokról és nyomorban élő munkanélküliekről írt, nagy átérzéssel.

Életmódja az újságíróké volt. „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene” – írta akkori életéről később.

1922-23 fordulóján néhány hónapig eljegyzett menyasszony volt, de kikosarazta vőlegényét, a későbbi gazdatisztet.

1927-ben ismerkedett meg a Schlakta Margit (az első női országgyűlési képviselő 1920-tól Magyarországon) által 1923-ban alapított Szociális Testvérek Társasága rend kassai tagjaival, és ez új irányt szabott az életének. Szociális tanfolyamokat végzett a rendnél, végül ellátogatott a budapesti anyaházba is, ahol stílusát túl modernnek találták, de nem voltak elutasítóak vele szemben.

1929-ben, harmincévesen, érett és felnőtt fejjel lépett be a Szociális Testvérek Társaságába, amit 1923-ban az a Slachta Margit alapított, aki az első női képviselő volt a magyar Országgyűlésben 1920-tól.

Sára testvér már elköteleződése előtt is nagy érzékenységet mutatott a szegények és kisemmizettek iránt egy olyan társadalomban, ahol a munka világában jelenlévőket elnyomták. A rendjének éppen ez lett az egyik karizmája: az élet minden területén élő emberekre, legyen az  szociális, karitatív, egészségügyi, avagy a gyermek-, nő- vagy családvédelmi területhez tartozó, különös figyelmet fordítanak.
Sára testvér odafigyelt a munka megbecsülésére, a másokért való szolgálatra és a katolikus szervezetek kibontakozására. Ő is alapított egyesületeket, és ezeken keresztül próbált hatni a társadalomra. Üzenete az, hogy a keresztény ember nem független szereplője a világnak és a társadalomnak, hanem képes közvetíteni az evangéliumot a másik ember számára.
Hitéből fakadóan szenvedett vértanúságot 1944. december 27-én:

A Szociális Testvérek mintegy ezer üldözöttet bújtattak. Valamennyi rendházuk telve volt velük, közülük majdnem százat személyesen Sára nővér mentett meg, aki ekkor a Bokréta utcai munkásnőotthont, a Katolikus Nővédő Otthont vezette. 1944. december 27-én zsidók után kutató nyilasok körbevették az otthont, négy embert és Bernovits Vilma hitoktatót is őrizetbe vették. Sára nővér az akció végén érkezett, de nem menekült el. Őt is magukkal vitték.

Salkaházi Sára halálának körülményei sokáig nem voltak ismertek. Húsz évvel később a zuglói nyilasper egyik vádlottja mondta el a bíróságnak, mi történt.

A foglyokat este a Fővámház elé terelték, levetkőztették és a Duna partjára állították őket. Mielőtt a sortűz eldördült, egy alacsony, fekete hajú nő – Sára nővér – a kivégzők felé fordult, a szemükbe nézett, letérdelt, az égre nézett, és keresztet vetett.

Salkaházi Sárát 2006. szeptember 17-én a budapesti Szent István-bazilika előtti téren avatták boldoggá, tízezres tömeg előtt. Ez volt az első Magyarországon celebrált boldoggá (illetve szentté) avatás 1083 óta.

Hősies embermentő tevékenységéért a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet 1972-ben felvette a Világ Igazai közé. 1996-ban bátor magatartása és helytállása elismeréséül a belügyminiszter posztumusz „Bátorság érdemjelet” adományozott neki. Mivel Sára nővér a magyar állam politikai önkényének lett áldozata, a Szociális Testvérek Társasága 1997-ben jelképes kárpótlásban részesült.

2008. december 27-én Erdő Péter bíboros, prímás szentmise keretében felavatta a budapesti, újpalotai boldog Salkaházi Sára római katolikus plébániatemplomot és közösségi házat. (Címe: 1156 Budapest, Szerencs utca)

Salkaházi Sára boldoggáavatási eljárásának megkezdését a Szentszék 1997. januárjában engedélyezte, a bíborosi testület 2005. június 21-én zárta le az ügyet és engedélyezte a boldoggá avatást. Ezt követően került sor arra, hogy a Szentatya 2006. április 28-án aláírta és kihirdette a decretumot. A boldoggáavatás ünnepélyes kihirdetése (a boldoggáavatási szentmise)
2006. szeptember 17-én a budapesti Szent István téren (a Bazilika előtt) volt.

Összeállította: Eőry Zsolt

Ezen a napon emlékezik a világ kereszténysége Isten szeretetének legnagyobb bizonyságára a golgotai keresztre, Jézus Krisztus megváltó halálára. Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájától kezdve az útszéli keresztig minden erre a napra emlékeztet, éppen ezért szükség lenne ezt a napot munkaszünetté nyilvánítani, ezzel is lehetőséget adni a hívő emberek számára az elmélyülésre, az áhítatra.

A javaslat az új munkaszüneti nap hatálybalépésének időpontjaként 2012. január 1-jét jelöli meg, hogy megfelelő időt biztosítson a jogalkalmazóknak a felkészülésre. (kdnp.hu)

A Kereszténydemokrata Néppárt elnöke kifejtette: ha végignézünk az európai gondolkodáson, akkor azt lehet látni, hogy a nemzettudattal kapcsolatba van olyan vélemény, amely nem tekinti értéknek a nemzetközösséget, és azt mondja, az európai embernek már nincs igazi nemzete. Semjén Zsolt ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a világ sokkal szegényebb lenne ezen fogalom nélkül. Ez olyan gazdagság, amit csak a nemzet adhat az egyetemes emberiségnek.

„Éppen ezért minden nemzet az egyetemes emberiséggel szembeni elsődleges kötelessége, saját maga megőrzése, kimunkálása és felfuttatása, mert ez az a gazdagság, amit csak mi adhatunk az egyetemes emberiségnek” – hangsúlyozta a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes.

A mi gazdagságunk a magyarság gazdagsága – tette hozzá a bukovinai székelyekhez intézve szavait.

Viszont nincsen általában vett magyar történelem és kultúra, hiszen a magyarság esetében ez csak a részek figyelembevételével értelmezhető: „nincs magyar történelem a felvidék, Erdély, a délvidék nélkül, sem akkor, ha bármelyik részt levágjuk az egészről” – jelentette ki Semjén Zsolt.

A bukovinai székelység története bizonyos értelemben az előzménye annak a nemzetegyesítésnek, ami a mai magyar kormány célja. „Amit megtehetünk, hogy az állampolgárság biztosításával elérhetjük, minden magyar – bárhol legyen a világban – közjogi értelemben is a magyar nemzet része legyen” – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes.

Hende Csaba honvédelmi miniszter a budai Várban, Hadik András szobra előtt elmondott beszédében azt hangsúlyozta: a hazatérés ünnepe arra figyelmeztet bennünket, hogy mi az ára az összetartozásunknak, mi a tétje a magyarságunknak. „A sorsunk közös” – hangoztatta a miniszter.

Mint elmondta: Hadik András az egyik legnagyobb magyar katona volt; a Mádéfalvi veszedelem után neki jutott a feladat, hogy megbékítse a koronával a bujdosó székelyeket – tette hozzá.

„Arról beszél ez a történet, hogy érdemes kitartanunk az összetartozás mellett, még akkor is, ha ez nagyon-nagyon sokba kerül” – mondta Hende Csaba.

+

A bukovinai székelyek története a XVIII. század második feléig nyúlik vissza – idézte fel Csibi Krisztina, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetéségnek elnöke. 1763-ban Mária Terézia határőrség felállításáról döntött a Székelyföldön, amihez elrendelte a székelyek besorozását. A kiváltságaihoz ragaszkodó népcsoport ellenállása véres megtorlásba torkollott, a madéfalvi veszedelem néven elhíresült, 1764. január 7-i vérengzés során több száz székelyt mészároltak le az osztrák katonák. Ezt követően ezrek menekültek át Moldvába. A később már a Habsburg Birodalomhoz tartozó Bukovinába telepítésük Hadik András nevéhez fűződik. 1786-ig öt falut hoztak létre: Andrásfalvát, Istensegítset, Fogadjistent, Hadikfalvát és Józseffalvát. A Monarchia felbomlása után a terület Romániához került.

A nagyon vallásos székelyek így nagy örömmel fogadták az 1941 májusában kezdődött tárgyalásokat a hazatelepítésről. A román-magyar egyezményt május 11-én írták alá, június végéig meg is érkeztek a Bácskába a „transzportok” az öt településről, összesen 13 800 fővel. A Völgységi Múzeumban őriznek több hazatérési igazolványt, amely a családfő pontos (termetére is vonatkozó) adatai mellett tartalmazta a gyerekek számát is. Bukovinában nagyszámú fotó is készült, melyeken a székelyek „életje”, vagyis háza és a hozzá tartozó udvar látható – mondta Csibi Krisztina.

A Bácskába érkezők ugyanakkor csak kézipoggyászt és némi készpénzt vihettek magukkal, többi értéküket Bukovinában kellett hagyniuk. A frissen Magyarországhoz csatolt terület vasútvonalai mentén táblákkal köszöntötték a „hazatérőket”, akiket huszonnyolc településen helyeztek el, a „dobrovoljácok” által elhagyott házakban. Bonczos Miklós kormánybiztos fogadta őket, az általa felolvasott és kiosztott felhívást azóta is ereklyeként őrzik a bukovinaiak. Csibi Krisztina elmondása szerint a kormány példaértékű telepítést szervezett, a székelyeket orvosi vizsgálatnak vetették alá, gondoskodtak ellátásukról, valamint később gazdasági felügyelők és különféle eszközök segítették őket a gazdálkodásban. A katonaság lovakat adott, a zöldkeresztes nővéreket pedig annyira megszerették, hogy többüket keresztszülőnek is felkérték.

Aztán 1944 őszén megjelentek Tito partizánjai, így menekülniük kellett. A kiürítés gyorsan történt, javaik közül alig valamit tudtak csak magukkal vinni. A telet a Dunántúlon töltötték, szétszóródva. Azonban nem mindenkinek sikerült megmenekülnie, Szabadkánál 42 székely férfit a partizánok elfogtak, ők soha többé nem kerültek elő.

Letelepítésük szükségességét Bodor György későbbi kormánybiztos vetette fel, a telepítési hivatalt Bonyhádon állították fel – ismertette a letelepítés körülményeit a szövetség vezetője. 1945 tavaszán a svábok kiürített házaiba költöztették a székelyeket. Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megye 38 településén találtak új otthonra a bukovinai székelyek (később, a gyáriparban rejlő munkalehetőségek miatt költöztek nagyobb számban Érdre és a főváros környékére). Próbáltak az eredeti falubeosztás szerint eljárni, így például Tevelre körülbelül 260 hadikfalvi került. A lengyeli internálótáborból visszaszökő svábok később azzal szembesültek, hogy bár nem kellett elhagyniuk az országot, házaikat elfoglalták, ahova csak az új lakók jóindulatán és lehetőségein múlt, hogy visszafogadták-e őket. Ez a helyzet pedig évtizedekig nehezítette a népcsoportok együttélését.

Csibi Krisztina a Magyar Nemzet Online-nak adott nyilatkozatában további konfliktusforrásként említette, hogy a hazatérő bukovinaiak alacsonyabb fejlődési színten álltak. Nem elég, hogy a dunántúli gazdálkodáshoz nem volt elég ismeretük, de nagy részük se írni, se olvasni nem tudott magyarul, hiszen román iskolába jártak csak. Az elrongyolódva, vagyon nélkül érkező menekülteket így a magyarok és a svábok is lenézték. Ezt főleg az első generáció szenvedte el, hiszen a gyermekeik már közös iskolába jártak, hasonlóképp nőttek fel – hangsúlyozta Csibi Krisztina. „Bár már az ‘50-es évektől köttettek vegyesházasságok, a teljesen más szokások és mentalitás, az eltérő szocializáció ezekben a kapcsolatokban mindkét felet megviselte. A következő generáció volt az, aki már – a közös oktatásnak is köszönhetően – konfliktusok nélkül tudott együtt élni.”

Ezen okokból kifolyólag a többség szégyellte, vagy legalábbis elhallgatta származását – mondta a szövetség elnöke. Ebben a változást szerinte az 1978-as Röpülj páva című televíziós vetélkedő hozta el, melyet az izményi hagyományőrzők megnyertek. Ez nagy népszerűséget hozott a székelyeknek, akik számára egyre inkább bebizonyosodott: nem kell szégyellniük, hogy kik ők. A következő nagy lépés a rendszerváltással jött el. Egyrészt 1989-től alakulhattak társadalmi szervezetek, aminek köszönhetően szervezett formában kezdhettek a hagyományőrzéshez. Másrészt – és ez talán az előbbinél is fontosabb volt – elkezdhettek beszélni a problémákról, melyeket addig szőnyeg alá kellett söpörni. Hiszen Trianonhoz, vagy a doni katasztrófához hasonlóan a svábok ki-, és a bukovinai székelyek betelepítéséről sem lehetett szót ejteni az előző rendszerben – emlékeztetett Csibi Krisztina. Épp Sára Sándor idézte fel a napokban Bonyhádon, hogy amikor Sír az út előttem című négyrészes dokumentumfilmjét forgatta, az idős  székelyek nem mertek beszélni tragédiájukról, a „hadikfalvi 42-ről” pedig főleg nem szóltak. Ez a helyzet azóta sem sokat változott. (MTI)